A nagykövet tollából (2018. január 31.) [fr]

Modernitás

Egy 1829-ben alapított folyóiratban Robert Solé, az 1946-ban Kairóban született író bevallotta, hogy neki, a kisebbséghez tartozó fiatal diáknak „a francia sokkal többet jelent puszta nyelvnél: identitást, hazát.” Amikor írni kezdett, a megfelelő szó megszállott keresése megfelelt „annak az akaratnak, hogy a lehető legpontosabban adjunk vissza egy eseményt, egy érzést, egy színt, egy zajt, egy illatot…” Ez a nyelvvel szemben támasztott igény mindig a legmagasabb szintet fogja képviselni, amikor ki kell mondani a világot, világos gondolatokat kell kifejezni vagy meg kell nevezni. Emlékszünk még arra az érzésre Bretagne-ban, egészen pontosan Carnoët-ban, amikor 2005-ben a földműveseknek meg kellett semmisíteniük az árpa- vagy kukoricatermést, hogy legyen helyük egy rave-partyra tömegesen érkező városlakóknak. Tehát helyettesítették az elavultnak ítélt mező szót az újszerűnek ható „site”-tal, amely kétségkívül „modernebb”.

Íme, a pongyola kifejezés. Hogyan legyünk modernek? A modernségnek nem azt kellene jelentenie, hogy érezzük a világ lüktetését, a gondolatok ritmusát? Nem pedig azt, hogy az angolból kreált újbeszélből tákolunk össze nevetséges szavakat?

„Az immár dogmává vált ötleten – miszerint minden kijelentés cselekvéshez vezet – alapuló” (Philippe Muray) nyelvrendőrség felállítása mindig is nagy kísértést jelentett a túlélésükért aggódó emberek számára. Bizonyos szavak félelmet keltenek, ezeket igyekszünk modernizálni vagy betiltani. De a modernizálással nem kell feltétlenül megváltoztatni a szavak értelmét, mintha – akárcsak egy Haussmann-épületet – a nyelvet is be tudnánk vakolni. Mallarmé, akit 1877-ben felkértek, hogy tisztelegjen egyik mestere előtt, arra szólít fel az Edgar Poe sírjában, hogy adjunk tisztább jelentést a törzsi szavaknak”. Ma is ez a törekvés „a francia nyelv modernizálására”: több értelem, több tisztaság, több nyelvhasználati sajátosság megőrzése, mint amilyen az oly egyszerű egyszerű múlt, az oly régi régmúlt és a kötőmód, mely egyszerre köt és old.

Ha egy olyan szerző, mint Jorge Luis Borges „modern”, ugye ez azért van, mert összefűzi a középkori skolasztika arkánumait, a talmudtudósok meditációit, a császári Kína rendszertanait és a barokk térképészetet? És ugye azért lett az argentin költő minden irodalmak egyik legmodernebb nyelvhasználója, mert kitalált nyelvekkel játszott elveszett és újra megtalált könyvek univerzumában? Helyezzünk tehát a nyelv modernizálására irányuló valamennyi esetleges törekvést az írók védnöksége alá, akik tiszteletben tartják a nyelveket, ne pedig bizonyos szellemek uralma alá, akik például a „befogadás” homályos fogalmának segítségével ott is szeretnének nemi egyenlőséget látni, ahol nincs. Gondoljunk a nyelvi gyakorlatok tiszteletben tartására is: egy lazacszínű újságban nemrég megjelent pénzügyi témájú cikkben a következő valószínűtlen minősítést olvashattuk a magyar nyelvről: „an obscure language”. A cikk szerzői talán provokálni akartak? Vagy deszakralizálni? Vagy újabb gyarmatosítási kísérletről van szó? Számunkra ez épp az ellenkezőjét jelenti: legyen magyar vagy francia, finn vagy urdu, úgy tűnik, minden nyelvben benne van a világosság, a fény és minden bizonnyal a sok-sok jelentés. Modernnek lenni egyszerűen azt jelenti, nem próbálunk ráerőltetni egy nyelvi vagy irodalmi koncepciót az egész világra.

Megjelenés dátuma : 31/01/2018

Oldal tetejére