A nagykövet tollából: Franciaország és Magyarország öröktől fogva… [fr]

Madarász Viktor: egy festő, akinek túlságosan franciás a stílusa?

Franciaország és Magyarország mindig is számos ponton kötődött egymáshoz, többek között kulturális téren. Így volt ez Madarász Viktor esetében is, aki akaratán kívül lett francia festő.

A Théophile Gautier költő és regényíró által dicsért, a művészetkritikusok által felmagasztalt és a francia sajtó által dicsőített magyar festő, Madarász Viktor neve 1917-ben mégis feledésbe merült.

1830-ban született az akkoriban Magyarországhoz, ma már Szlovákiához tartozó Csetneken. Rövid időre katonai pályára lépett, mielőtt a festészetet választotta volna. Kivándorolt Párizsba, hogy tökéletesítse stílusát. Romantikus történelmi látásmóddal átitatott tragikus jelenetein lenyűgöző fényjáték kompozíciókat fedezhetünk fel, amelynek finomsága Léon Cogniet, párizsi mesterének hatására vall. Az 1860-as évek elején Théophile Gautier Abécédaire du Salon című művében így fogalmaz: „Madarászban van eredetiség, s az első pillanatban magára tudta vonni a figyelmet, ami nehéz dolog abban a jellegzetesség nélküli vászontömegben, amely elárasztja a Salont."
Ezt látjuk az 1861-ben befejezett Hunyadi László siratásában is:

JPEG - 22.6 ko
Hunyadi László siratása, 1861

1869-ig Madarász sikere töretlen, a Salonban kiállított valamennyi festménye elkápráztatja a látogatókat szomorú szépségével és a színek mélységével – Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben (1864), Dobozi Mihály és hitvese (1864)… Madarász minden évben kiállít egy magyar nemzeti történelmi témájú pannót, az újságok pedig nem fukarkodnak a dicsérettel. „Amikor végső búcsút vesznek egymástól, a férfiak finom fényben játszó vonásairól nem az élet sajnálata, hanem inkább a felesleges áldozat miatt érzett fájdalom olvasható le. Boldogan halnának meg, ha ezzel visszaadhatnák hazájuk elvesztett jogait. Ebben a jelenetben Madarász jól ötvözte drámai érdeklődését a festészet iránti érdeklődésével. A téma nem feledtette el vele a művészetet.", írja a Le Moniteur universel a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című festménnyel kapcsolatban.

JPEG - 40.7 ko
Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, 1864

E dicsőség ellenhatása mégis a festő sikerének lényegéből fakad. 1870-ben tér vissza Magyarországra, de a hazai siker elmarad. Túl romantikusnak tartják és szemére hányják „túlságosan francia" stílusát. Kemény csapás ez egy embernek, aki arra törekszik, hogy megfesse Magyarországot, és akiben ilyen mély nemzeti érzés lakozik! Madarász kénytelen abbahagyni a festészetet, s hogy megéljen, átveszi apja üzletét. Mindenek ellenére jóval később visszatér a festészethez, és teljesít néhány portrérendelést. Soha többé nem él meg a festészetből. Franciaországban honfitársa, Munkácsy Mihály követi és nyomdokaiba lép mint az új magyar festőzseni, akit pedig Zichy Mihály, Théophile Gautier új múzsája követ. Madarászt, a párizsi festőt már el is felejtik.

Évekkel később művei visszanyerik régi presztízsüket. A mai napig láthatjuk képeit Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában, ahol az ország történelméről és a haza hőseiről mesélnek.

Megjelenés dátuma : 11/02/2019

Oldal tetejére